TITOKZATOS LÉTFORMÁK

az Adria gerinctelen állatvilága

A legtöbb magyar búvár számára a legkönnyebben elérhető tenger az Adria. Azok számára, akik a hazai vizek szerény világa után a tenger csodáit szeretnék látni, nem csak a koralltengerek nyújthatnak pazar élményt, hanem már az Adria is. Azok, akik a megismerés vágyával öltenek búvárruhát, szeretnének minél többet megtudni a tenger élölényeiről. Látványos halakat, cápákat viszonylag ritkán láthatunk ebben a vízben, de a gerinctelen állatvilág elképesztően gazdag. Sokszor valóságos drámák játszódnak le anélkül, hogy észrevennénk. E világban segít eligazodni egy egészen új, tudományos ismereteket tartalmazó video sorozat.

A KÉKSÉG Természettudományos Ismeretterjesztő Producer Iroda közel ötezer merüléssel készítette el az Adria gerinctelen állatvilágát bemutató, Titokzatos létformák című 15 részes videofilm sorozatát. A filmből olyan ismeretlen ismerösök köszönnek ránk, melyekkel minden víz alatt túránk alkalmával találkozunk. Tapasztalatból tudjuk, hogy bizonyos élölények hiába vannak a szemünk elött, észlelésükhöz röv9debb-hosszabb idönek kell eltelnie. A sokszor kietlennek tünő víz alatti táj milliónyi életnek ad tere. A Titokzatos létformák gondolatvilága nem idegen a búvártársadalom számára. Kevesen ismerik a lábaira ágaskodó tengeri csillag látványát és nem sok búvár, láthatott még szaltózó zarándokkagylót. A film e mellett még sok tudományos érdekességgel is szolgál. Az ELTE Állatrendszertani Tanszékének munkatársai szaktudásuk legjavát adták a film szö9vegéhez.

Vannak fajok, melyeket forgatócsoportunk írt le elöször az Adrián és vannak fajok, melyeknek mi adhattunk magyar nevet.

A sorozat bevezető filmje az Adriát, mint élőhelyet mutatja be kb. 25 percben, majd ezt követi 14 darab 12-15 perces rész, mely rendszertani sorrendben mutatja be az élölényeket. A film a teljesség igényével készült, ami azt jelenti, hogy az Adria jellemző fajai megtalálhatók és megismerhetők.

A Titokzatos létformák sorozatot úgy kezelhetjük, mint egy lexikont. A filmekhez tartozó rendszertani útmutatót tartalmazó kézikönyv a sorozat része. Ennek segítségével a videó megtekintése után teljes biztonsággal azonosíthatjuk a tengeri élőlényeket egy víz alatti túrán.

 


Gondolatok a mélymerülésről

A hobbybúvárkodás évről évre terjed hazánkban, egyre több ember ismerkedik meg a csend világába zárt természeti szépségekkel, abban a csodálatos világban, ahol az ember – néhány órára kilépve a szárazföldi környezet két dimenziójából – kedvére lebeg, süllyed, emelkedik maga is a víz alatti természet részeként. Mégis gyakran, egyre gyakrabban olvasunk szomorú híreket egy társunk utolsó merüléséről, melyről már nem tér haza többé. Az általam ismert tragikus események kivétel nélkül mélymerüléseken következtek be. Meggyőződésem, hogy a kisebb vagy nagyobb balesetet szenvedő búvártársaink, akik kalandvágyból – megszegve oktatási rendszerük ajánlásait, szabályait – egyre mélyebbre és mélyebbre merülnek, nem tudják, nem tudhatják, mi fenyegeti őket. Kedvtelési célú búvártanfolyamokon (CMAS, DIWA, NAUI, ÖBV, PADI, SSI …) a hallgató biztonságos merülési rendszert kap az ehhez szükséges ismeretekkel és azokkal a korlátokkal melyek, megvédik öt mindaddig, míg hajlandó a tanult szabályokat betartani. Ezután a hallgató megismerkedik a víz alatti világgal, egyre gyakorlottabb lesz, egyre mélyebbre merül, és előbb-utóbb azt tapasztalja, hogy a tanult korlátok átléphetőek. Először csak egy kicsivel, azután még egy kicsivel, azután elindul egy versengés, amelyhez már nem nyújt elegendő információt egy alapfokú vagy haladó búvártanfolyam, s a verseny akkor ér véget, amikor egy barátunk dekompressziós kamrába kerül, vagy, és ez a gyakoribb sohasem lesz már közöttünk.

A következőkben azon ismereteimet írom le az oxigén által okozott problémákról, melyeket egy alapfokú tanfolyam idöszüke miatt nem tartalmazhat. Nitrogénből eredő kényelmetlenségeinkről (narkózis, gáz elnyelődése és kiválása) azért nem szólok, mert véleményem szerint erről mindenki (aki nem mulasztotta el az alapfokú tanfolyam elméletét) elegendő információval rendelkezik.

Az emberi élethez nélkülözhetetlen oxigénről sokan tudják, hogy csak bizonyos mennyiségi korlátok között tudjuk hasznosítani. Az O2 parciális nyomása (továbbiakban ppO2) a föld légkörében ideális az ember számára: 0,21 bar. Ha olyan helyen tartózkodunk, ahol ppO2 kisebb, mint 0,17 bar nem jut szervezetünk elegendő mennyiségű oxigénhez, ez sűrített levegő belégzésekor természetesen nem fordulhat elő. Sokan tudják, hogy nagyobb parciális nyomáson az oxigénmérgezővé válik, de vajon mikor mik a tünetei?

Ha ppO2 megközelíti, eléri a 2,5 bar-t azonnali oxigénmérgezés áll be. Ez sűrített levegő használata esetén kb. 109 m-en áll elő. Ezt sokan tudják mélymerülő búvártársaink közül, s e tény hamis biztonságérzetet táplálhat a további információk nélkül!

Ha ppO2 meghaladja 0,5 bar-t elindul egy úgynevezett CNS óra (Central Nervy System – azaz központi idegrendszer), s ahogy az idő halad szervezetünk egyre nagyobb mértékben telítődik oxigénnel. A telítődés sebessége az oxigén parciális nyomásától függ, a ppO2 növekedésével a CNS óra sebessége exponenciálisan nő!

Amikor a telítettség eléri a 100 %-ot, oxigénmérgezés lép fel. Az oxigénmérgezés tünetei hirtelen lépnek fel, a tünetek észlelése után a búvárnak nem sok ideje marad cselekvésre, ezért mondják, hogy az oxigén egy alattomos gáz. A mérgezés beálltakor szervezetünk a hajlító és feszítő izmok egyidejű megfeszülésével próbálja a fölös oxigénmennyiséget csökkenteni, a garat elzáródása pedig a további oxigén bejutását akadályozza. Görcsberándult búvár elzáródott garattal nagy mélységben … kíván valaki az Ö, vagy a társa helyébe lépni?

Oxigénmérgezés tünetei: fülcsengés, émelygés, hányinger, látászavarok, szédülés, ingerlékenység, nyugtalanság, eufória, félelem, vonaglás, rángatózás, izomgörcs.

Azon búvártársaimat, akik vonzódnak a mélységek felé, s egyben szabadidővel és jelentős anyagi erőkkel rendelkeznek, biztatom arra, hogy tanuljanak és a ma már létező új megfelelő technikákkal egyre mélyebbre, hatoljanak biztonságos körülmények között, megfelelő ismeretek és gyakorlatok birtokában.

Azon búvártársaimat, akik valamilyen ok miatt nem tartoznak az előző csoportba, ezúton kérem, fogadják meg oktatójuk, iskolarendszerük által javasoltakat, merüljenek konzervatívan, táblázatuk, computerük határain belül.

Két általam fontosnak tartott gondolatot szeretnék befejezésként leírni:

Ugye még sohasem láttatok olyan búvárt, aki egész heti fárasztó munkája után este beült az autójába, reggelig vezetett, végigmerülte a hosszú hétvégét, nem volt búvárbiztosítása, a segítségkérés módját sem ismerte, még csak oxigénkezelésre alkalmas személyzet és felszerelés sem volt, esetenként alkoholtartalmú italokkal oldotta az egész heti feszültséget, majd az utolsó merülés végeztével összepakolt és átautózott a magas hegyeken…

Szarka Géza – búvár

 


 

TENGERBIOLÓGIA

kezdőknek és haladóknak

Sokan és sokféle okból űzik a víz alá merülés sportját, de nem tévedünk nagyot, amikor azt állítjuk, hogy a búvárok többsége azért megy merülni, hogy gyönyörködhessen a varázslatos víz alatti élővilágban. Hiába vagyunk azonban a legkedvesebb emberekkel, a legjobb felszereléssel a legszebb merülöhelyeken, ha nem tudjuk mit (és milyen szemmel) kell nézni, sokkal kisebb élményben lesz részünk, mintha alapvető biológiai ismeretekkel rendelkeznénk. A másik ok, amiért javaslom némi tudás felhalmozását az, hogy saját biztonságunk érdekében jó tisztában lenni a veszélyes élőlényekkel, pl. mely állatok veszélyesek és miért, mit szabad és mit nem szabad tenni a közelségükben, vagy épp elsősegélyként mi hasznos és mi nem…

Egy sorozatot szeretnék útjára indítani, melyben (a teljesség igénye nélkül) foglalkoznánk a tengerek élővilágával. A téma oly szerteágazó és bőséges, hogy csak a legalapvetőbb dolgokat tudjuk megtárgyalni. A tervek szerint minden hónapban megjelenő tengerbiológiai rovat rendszertani sorrendben foglalkozna a tengerek növény-, és állatvilágával, mely alapján a következő élőlénycsoportokkal fogunk találkozni:

Tartalomjegyzék:

1. növények (zöld-, barna- és vörösmoszatok, virágos növények)

2. szivacsok

3. csalánozók (hidraállatok, kehelyállatok, virágállatokkorallok)

4. bordásmedúzák, különféle férgek (gyürüsférgek, ormányosférgek…)

5. puhatestüek (cserepeshéjúak, csigák, ásólábúak, kagylók, fejlábúak)

6. rákok

7. mohaállatok, zsákállatok

8. tüskésbőrűek (tengeri liliomok, tengeri uborkák, tengeri sünök, tengeri csillagok, kígyókarú tengeri csillagok)

9. halak (porcoshalak): (cápák, ráják), csontoshalak)

10. hüllők (tengeri teknősök, tengeri kígyók)

11. emlősök (fókalakúak, szirének, cetek)

Nem illik elfeledni, hogy az ember csak vendég a tengerekben. És mindenkinek hasznára válik, ha megismeri a házigazdáit (már csupán kellemes kapcsolat kialakítása végett is).

NÖVÉNYEK

Növényeknek nevezzük azokat az élőlényeket, melyek külső energia (általában fényenergia) segítségével (ún. fotoszintézis révén) szervetlen anyagokból (pl. víz, széndioxid…) szerveseket (pl. különböző cukrok…) képesek előállítani.

Ide tartoznak: ź moszatok, ź virágos növények

Tartalomjegyzék:

1. Moszatok

Az összes moszat (régies nevén alga) csupán gyökér-, szár-, és levélszerű képződményekkel rendelkezik, melyek alakjukban nagyon hasonlítanak a virágos növények gyökerére, szárára, levelére, de funkció tekintetében jelentősen különböznek azoktól (pl. a moszatok gyökérszerű képződményei csak rögzítésre szolgálnak, a tápanyagokat egész testfelületükön keresztül veszik fel.)

A moszatok osztályozása a bennük található színanyagok alapján történik. A színanyagok (pigmentek) milyensége nemcsak a moszat színét határozza meg, hanem azt is, hogy a napfény különböző hullámhosszú összetevőiből melyeket tudják hasznosítani, vagyis milyen mélyre tudnak lejutni.

A búvárok számára legfontosabb (leglátványosabb, leggyakoribb) moszatok a következők:

zöldmoszatok, barnamoszatok, vörösmoszatok

Tartalomjegyzék:

Zöldmoszatok

Már a nevükből is kitűnik, hogy zöld színűek, vagyis főleg a vörös, nagy hullámhosszú, de kis energiájú sugarakat tudják hasznosítani. Emiatt a zöldmoszatok csak a tengerek felső régióiban élnek, 5 méternél mélyebbre általában nem hatolnak le. Legtöbb fajuk (kb. 90 %) édesvízi, csupán 10 %-uk él tengerekben. Méretük általában kicsi, max. 10-20 cm.

Tartalomjegyzék:

Barnamoszatok

Legfőbb jellegzetességük, hogy méretük általában nagy, ritkán kisebbek 50 cm-nél, de akár a több száz méter hosszúságot is elérhetik. Főleg a mérsékelt és hidegvízi környezetben élnek, és a vörösmoszatokkal együtt meghatározzák a sziklás tengerfenék algavegetációjának képét. Színük barna, mélyebbre tudnak lehúzódni, mint a zöldmoszatok, mivel nem a vörös sugarakat használják fotoszintézisükhöz. Kelet-Ázsiában kombu néven fogyasztják néhány fajukat (fontos emberi tápláléknak számítanak). Európában és Amerikában régebben a learatott kelperdökböl jódot, szódát, káliumot vontak ki, manapság trágyának használják ezeket az óriás-barnamoszatokat.

Tartalomjegyzék:

Vörösmoszatok

Színük vörös, vagy kék (kékeszöld). Képesek a napfény mélyre lejutó kék összetevőjét fotoszintézisükhöz felhasználni, így jóval mélyebbre tudnak lehatolni, mint a zöld-, vagy a barnamoszatok. Általában a meleg tengereket kedvelik, de mérsékelt övi vizekben is előfordulnak. Hőmérséklet szempontjából szüktürésüek, egyes fajaik max. 5 °C hőmérsékletváltozást tudnak csak elviselni. Közepes, vagy kis méretűek. Kelet-Ázsiában nori néven fogyasztják néhány fajukat.

Tartalomjegyzék:

2. Virágos növények – tengeri füvek

Nagy különbség a moszatokhoz képest, hogy valódi gyökérrel, szárral, levéllel rendelkeznek, azaz gyökerükön keresztül tápanyagokat képesek felvenni az aljzatból. Szaporodásuk lehetséges egyszerű vegetatív úton, vagyis gyöktörzsükből új növények sarjadnak, de lehetséges az ivaros szaporodás is. Tavasszal kisméretű, általában zöld színű, leegyszerűsödött virágokat hoznak létre. Leveleik mérete az 1 métert is elérheti. Nagy mezőket alkotnak a homokos, iszapos tengerfenéken. Leszakadt leveleik háncsrostjaiból a hullámverés görgető hatására jönnek létre az ún. tengeri labdák.

Tartalomjegyzék:

ÁLLATOK

1. Szivacsok

Egyszerű felépítésű állatok, melyek még nem rendelkeznek valódi szövetekkel, emiatt álszövetesek közé soroljuk őket. Méretük néhány mm-től 1,5 méterig terjedhet. Néhány speciális sejtjük van, melyek közül a galléros-ostoros sejtek vízáramot keltenek ostoruk mozgatásával így biztosítva a helytülö szivacsok számára a táplálékhoz jutást, ugyanis ezek a lények a vízben lebegő apró planktoni lényeket szűrik ki. Az ábrán látható, hogy egy szivacs rengeteg apró pórust visel a testén, melyeken keresztül a víz beáramlik a központi űrbélbe a galléros-ostoros sejtek közreműködésével és a központi nyíláson keresztül, távozik. A galléros-ostoros sejtek nemcsak a vízáramot hozzák létre, hanem megfogják a planktoni lényeket is, majd a táplálékot amöboid mozgású vándorsejteknek adják át, melyek elszállítják a test többi részébe. A pórusok nem a sejtek között nyílnak, hanem egy sejten belül (ún. pórussejtek), a pórus mérete változtatható, attól függően, hogy a pórussejt mennyi vizet vesz fel vagy ad le.

A szivacsok belső vázát váztűk és rostok alkotják. A tűk lehetnek mész, vagy kovatűk, a rostok spongin nevű szerves anyagból állnak. A szivacsok rendszertani osztályozása a bennük található tűk és rostok milyensége alapján történik, így beszélhetünk:

1. mészszivacsok – mésztüskék

2. kovaszivacsok – kovatüskék

3. szaruszivacsok – sponginrostok

4. kovaszaru szivacsok – kovatüskék és sponginrostok

A tűk alakja (1,3,4 vagy soktengelyű) nagyon fontos, hiszen a legtöbb fajt csak ezek alapján lehet határozottan elkülöníteni a hasonló rokon fajoktól. Ezek a vázelemek nem rendezetlenül helyezkednek el az állat testében, hanem határozott türendet alkotva.

Szaporodásuk lehet:

Ivaros: amikor a petesejtek az állat testén belül termékenyülnek meg, és a planktoni életmódú lárva hagyja el a szülőt. A lárvakésőbb szilárd aljzatra telepedik le, és ott fejlődik ki.

Ivartalan: ivarsejtek nincsenek, az új egyedek osztódás, bimbózás útján jönnek létre.

Regenerációs képességük nagy, ezt használják ki a szivacstenyésztésben is. Ha az állat testét feldarabolják (1-2 cm nagyságúra) és szilárd aljzatra (általában betonra) helyezik, akkor ott megtelepedve néhány év alatt (a táplálék mennyiségétől függően) piacképes méretűre nő meg.

Akváriumi tartásuk rendkívül bonyolult, csaknem lehetetlen feladat, mivel szűrögető életmódjuk miatt nehéz megfelelő táplálékot biztosítani számukra.

Tartalomjegyzék:

2. Csalánzók

Nevüket egy különleges sejtszervükről, a csalántokról kapták, melyet zsákmányszerzésre, védekezésre, és a fajtárs távoltartására használnak. A csalántok egy csalánsejt belsejében foglal helyet, és három típusát különböztetjük meg:

1. faltörő: csalánmérget tartalmaz, feladata a zsákmányszerzésben és a védekezésben van, az áldozat testfalát áttörve mérget juttat a zsákmányba.

2. hurkoló: csalánmérget nem tartalmaz, az áldozat testfüggelékeire csavarodik rá, ezzel bénítva meg mozgását.

3. ragasztó: csalánméreg nincs, csak ragasztóanyag, a sima bürü áldozat elfogásában játszik fontos szerepet, valamint a fenéklakó, de helyváltoztatásra képes csalánozók mozgását segíti elő.

A csalánsejtek működése: a csalántokon belül visszagyűrt kesztyűujj módjára helyezkedik el a testfalat áttörő cső. Amennyiben az áldozat egy kinyúló érzőtüskéhez ér a tok fedele felcsapódik és a csalánmérget tartalmazó hólyagból a csövön keresztül a mérgező folyadék az áldozatba, jut, mely vergődése közben egyre újabb és újabb érzőtüskékhez ér hozzá. A csalántokok, csalánsejtek egyszer használatosak, használat után kilökődnek. Az egész testfelületen megtalálhatóak, de legtöbb a karokon helyezkedik el, pl. egy bíborrózsa egyetlen karján 4 millió csalánsejt van. A csalánsejtek ütegekbe csoportosulnak, melyen belül a háromféle típus aránya szigorúan meghatározott.

A csalánozók másik jellegzetessége a nemzedékváltakozás, ugyanis sokuknál egy fajon belül két alak található a polip és a medúzaalak (ami nem más, mint egy fejjel lefelé álló, lebegő polip). A helytülö polipalak ivartalan szaporodással (bimbózással) medúzákat hoz létre, melyek ivarsejteket termelnek, a hím és a női ivarsejtek egyesüléséből keletkező planktoni lárva az aljzatra letelepedve polippá fejlődik (itt érdemes megjegyezni, hogy a csalánozók polipalakjának semmi köze nincs a puhatestűeken belül a lábasfejűek közé tartozó polipokhoz!)

polipalakú medúzaalak

Ez a nemzedékváltakozás nem minden fajnál fordul elő, van, ahol csak a polipalak, van, ahol csak a medúzaalak létezik. A csalánozók rendszere felállítható a polipok és a medúzák alapján is, de a kettő rendszer között nagy különbségek vannak

A csalánozókat három nagy csoportba osztjuk:

    1. hidraállatok
    2. kehelyállatok
    3. virágállatok

1. hidraállatok

Különösen érdekesek a hidraállatok közé tartozó telepes medúzák, melyeknél a telepet sok, különböző feladatra specializálódott egyed alkotja.

Pl. a portugál gálya lebegtető hólyagja alatt:

A zsákmány megfogására csak a tapogatópolipok, elfogyasztására csak a falópolipok képesek, de a táplálékból az egész telep részesedik.

A hidraállatok jellegzetessége, hogy csalánmérgük erős (pl. tűzkorallok, portugál gálya).

Tartalomjegyzék:

2. Kehelyállatok

A szájnyílás négy csücske hosszú lebenyekbe van kihúzva, melyeket szájkaroknak, szájzászlóknak neveznek, emiatt a zászlósszájú medúzák elnevezés is találó. Csalánsejtjeik a peremről kiinduló vékony karokon és a szájkarokon is megtalálhatók.

Általában azt mondhatjuk, hogy csalánmérgük nem erős (pl. gyökérszájú medúza, világító medúza…), de egyes rendszertanokban ebbe a csoportba sorolják a kockamedúzákat is, melyeknek mérge nagyon veszélyes. A tengeri darázs mérge rendkívül erős, gyakran halálos, Ausztráliában több halálesetet okoz évente.

Tartalomjegyzék:

3. virágállatok

Virágokhoz való hasonlóságuk miatt csak 1727-ben fedezték fel, hogy nem növények, hanem valójában helytülö állatok. Csak polipalakjuk van. Azon fajok, melyek szilárd vázat nem választanak ki korlátozott helyváltoztatásra képesek talpkorongjuk segítségével. Rendszerezésük szempontjából karjaik és az űrbelüket tagoló izmos lebenyek száma fontos, ezek alapján beszélhetünk:

    1. csöves virágállatok
    2. kéregkorallok
    3. tengeri rózsák
    4. kőkorallok
    5. tövises korallok
    1. bőrkorallok
    2. szarukorallok
    3. tollkorallok

Tartalomjegyzék:

3. BORDÁSMEDÚZÁK

Nevüket a testükön hosszirányban végigfutó nyolc bordáról kapták, melyeken apró csillók összeforradása révén létrejött rojtos úszólemezkék vannak. Az úszólemezkék olyan finom szerkezetüek, hogy optikai rácsként működve szivárványszínben tündökölnek. A bordásmedúzák úszólemezkéik csapkodásával haladnak, így a szájnyílás irányába is tudnak úszni (ellentétben a csalánozókkal, melyek medúzaalakjai a harang összehúzódásával, a vizet a szájnyíláson keresztül kipréselve sugárhajtásos elven mozognak, vagyis a szájnyílással ellentétes irányba mozdulnak el). A bordásmedúzák testének 97-99 %-a víz, emiatt nagyon törékenyek, sérülékenyek, ennek ellenére egyes fajaik ragadozó életmódot folytatnak, más bordásmedúzákkal, esetleg halakkal táplálkoznak (pl. kucsmamedúza), legtöbb fajuk azonban planktoni lényeket fogyaszt (pl. Vénusz öve). Csalánsejtjeik nincsenek, csupán enyvsejtekkel rendelkeznek. Egyes fajaik világítanak.

Tartalomjegyzék:

4. Laposférgek – örvényférgek

Általában kis méretű, lapos testű élőlények, melyek a testükön található csillók által örvényszerűen áramoltatott víz segítségével, mozognak (lásd név). Testükben valódi csalántokok is lehetnek, ugyanis egyes fajaik apró hidraállatokkal táplálkoznak és azok ép csalántokjait, beépítik saját kültakarójukba (lopott csalántokok). Mivel végbélnyílásuk nincs, elágazó belüket teleszívják vízzel és a szájnyíláson keresztül, kiürítik. Regenerációs képességük rendkívüli, egyes fajaik hosszanti osztódással is szaporodnak. Meztelen csigára hasonlító testalkatú, látványosan színes tengeri fajaik ragadozók, apró férgekkel, rákokkal, puhatestűekkel táplálkoznak.

Tartalomjegyzék:

5. Ormányosférgek (sünférgek)

Hengeres, vagy gömb alakú férgek, melyek különböző hosszúságú fejlebenyt, ormányt viselnek törzsük elején, ez a zsákmányolás célját szolgáló szerv kinyújtható és visszahúzható, rajta csillós csatorna húzódik, melyen a zsákmányolt apró moszatok és szerves törmelékek az ormány tövében található szájnyíláshoz vándorolnak. Törzsüket sziklahasadékokba rejtik, általában csak ormányuk látható. A zöld villásormányú féregnél extrém ivari kétalakúság van, ugyanis a nőstény teste 20-30 cm, ormánya 100 cm, míg a hím csupán 1–3 mm(!) nagyságú és a nőstény testén belül él.

Tartalomjegyzék:

6. Gyürüsférgek – soksertéjűek

A gyürüsférgek közé a szárazföldön és az édesvizekben élő kevéssertéjűek (pl. földigiliszta, pióca), és a főleg tengerekben élő soksertéjűek (pl. forgósféreg) tartoznak. Szelvényezettek, vagyis az állat teste hosszirányban ismétlődő részekre tagolódik. Ezek a részek (szelvények) külső és belső felépítésükben hasonlóak (azonos számú és milyenségű belső szerveket és külső függelékeket hordoznak), de a fejlettebb fajoknál az egyes szelvények különbözőek is lehetnek.

Egyes fajaik szabadon mozognak, mások szaru-nemű, vagy kemény meszes csövet hoznak létre, melyből csak az általában legyező alakú iker fogókészülékük nyúlik ki. A szabadon mozgó fajok általában ragadozók, a csőben élők planktoni lényeket szűrögetnek, és visszahúzódva kis ajtóval zárhatják el a lakócső nyílását.

Tartalomjegyzék:

7. Puhatestüek

A puhatestüek törzse az ízeltlábúak törzse után a második leggazdagabb csoport az állatvilágban a maga eddig leírt 130 000 fajával. Általános jellemzőjük, hogy testük három részre tagolható:

Azonban ezen szervek közül egyesek az életmódtól függően elcsökevényesedhetnek, mint pl. a kagylók esetében a fej. Jellegzetes szervük a köpeny, amely a hátoldalon eredő páros, vagy páratlan börredő, ez alatti rész a köpenyüreg, melybe az ivarszervek és a kiválasztószervek nyílásai nyílnak, a tengeri fajoknál itt találhatjuk a kopoltyúkat is. Bőrük a benne lévő sok nyálmirigy váladékától nyálkás, szájüregükben reszelőnyelv található, mely segítségével aprítják fel táplálékukat egyes fajtáiknál ezek a radulafogak módosultak méregmiriggyel összekötött nyilacskákká (lásd kúpcsigák). Puhatestű nevüket onnan kapták, hogy a fejlábúak (polip, kalmár, szépia) kivételével nincs belső vázuk, viszont kemény, meszes külső váz csak néhány csoportjuknál hiányzik. A következő csoportjaikat különböztetjük meg:

Tartalomjegyzék:

1. Cserepeshéjúak

Túlnyomó többségben, az árapály zónában élő, kis termetű, 8 egymáshoz képest mozgathatóan ízesült héjlemezzel. Erős talpukkal a sziklákra tapadnak, (a tapadást a lábban lévő ragasztómirigyek váladéka is segíti), és az ott található moszatvegetációt fogyasztják. A tetőcserépszerűen elhelyezkedő héjlemezek lehetővé teszik, hogy összegömbölyödjenek. Fénykerülők, nappal sziklák, kövek alatt, vagy repedésekben rejtőznek.

Tartalomjegyzék:

2. Csigák

Néhány kivételtől eltekintve spirálisan csavarodó házzal rendelkező állatok, a ház csavarodása legtöbbször jobbra irányul, ritkák a balra csavarodó házat viselő fajok. Házuk bejáratát sok esetben egy a testük hátoldalához nőtt, meszes, vagy szarunemü anyagból álló héjfedővel tudják veszély esetén elzárni. Növényevők és ragadozók is megtalálhatóak közöttük. Egyik csoportjuk (a csupaszkopoltyús csigák) a törzsfejlődés során elvesztette kopoltyúit, és ujjakat fejlesztett helyettük, melyek a test hátsó végén csillag alakban, vagy a test hátoldalán fonalszerű függelékek formájában találhatók.

Tartalomjegyzék:

3. Ásólábúak

Kis termetű, mindkét végén nyitott, elefántagyar alakú házzal rendelkező fajok. Egész életüket az iszapba fúródva töltik, csak a ház vékonyabb vége áll ki onnan, így tudják felvenni a légzéshez szükséges friss vizet. Testük rendkívül leegyszerűsödött, szemük, kopoltyúik, és véredényrendszerük hiányzik. A szintén homokban, iszapban élő kagylóktól eltérően nem szűrögető életmódot folytatnak, hanem vékony fogófonalaikkal a homokszemek között egysejtű likacsoshéjúakat zsákmányolnak.

Tartalomjegyzék:

4. Kagylók

Fenéklakó, szűrögető életmódot folytatnak, a köpeny ki és bevezető nyílást alkot, melyeken keresztül a beáramló tengervízből apró planktoni fényeket szűrnek ki, ezek a ki és bevezető nyílások az iszapba beásott fajoknál csővé alakulhatnak (szidók). Fejük elcsökevényesedett, lábuk balta alakú. A héj három rétegből áll:

Sok fajuknál az ún. bisszuszmirigy, az aljzathoz rögzítő, vízben megszilárduló bisszuszfonaalakat termel, de ez a kapcsolódás nem végleges, mivel az állat el tudja szakítani ezeket, és újakat tud létrehozni helyettük. Néhány fajuk gyors helyváltoztatásra is képes, pl. a zarándokkagyló a két teknöfél összecsapása révén aktív úszással menekül a ragadozó tengeri csillagok, elöl.

Tartalomjegyzék:

5. Fejlábúak

A puhatestüek sok szempontból legfejlettebb csoportja. Nevüket a szájnyílás körül elhelyezkedő karokról kapták. Ezek száma fontos rendszertani bélyeg, mivel a nautikusnak 90, a szépiáknak és kalmároknak 10, a polipoknak 8 karjuk van. A tíz és nyolckarú fejlábúak végig tapadókorongokat viselnek a karokon (kivétel ez alól a tízkarúak két hosszú fogókarja, melynek csupán a végén vannak tapadókorongok), a nautikusnál ezek helyett ragasztómirigyeket találunk. Ház csak kevés fajnál van (pl. nautikus), sokuknál a ház elcsökevényesedett maradványa a test belsejében, foglal helyett (pl. szépia, kalmár), a polipoknál teljesen el is tűnik. Idegrendszerük, érzékszerveik fejlettek, a tíz és a nyolckarúaknál színlátás is kialakul (lásd a kitűnő, hangulattól függő színváltoztatás képességét), szemük bonyolultsága eléri a gerinceseknél kialakult szem fejlettségét. A gyors színváltoztatást az idegrendszer irányítása alatt álló színsejtek és szivárványsejtek biztosítják. Valamennyi fejlábú ragadozó, halakkal, rákokkal, csigákkal, kagylókkal táplálkozik, állkapcsuk fordított papagájcsőrre emlékeztet, mellyel fel tudják törni a kemény, meszes héjú zsákmány páncélját is. Méregmiriggyel rendelkezhetnek (lásd kékgyürüs polip). Különleges szervük a végbélbe nyíló tintazacskó, melynek sötét színű váladékát meneküléskor bocsátják ki. A tokba zárt megtermékenyített petesejteket néhány fajuk a kikelésig őrzi (pl. polipok). A legnagyobb méretű gerinctelen állatok is közülük kerülnek ki. A mélytengeri óriáskalmárok, a 22 méteres hosszúságot is elérhetik.

Tartalomjegyzék:

8. Ízeltlábúak – rákok

A rákok az ízeltlábúak törzsébe tartoznak, mely nevét az ide tartozó állatok cső alakú vázrészekből (ízek) felépülő végtagjairól kapta. A rákok testét fej, tor, potroh részekre lehet tagolni, de gyakran előfordul, hogy a fej és a tor fejtorrá forrad össze. Általában a kutikulában szervetlen sók (főként CaCO3) rakódnak le, így kemény páncél alakul ki.

Vázuk külső váz, melyhez belülről kapcsolódnak az izmok. Ezt a külső kemény, nem növekedő vázat rendszeresen levetik, és új, nagyobb páncélt hoznak létre. Vedléskor a páncélt egészben vetik le, és utána néhány óráig (amíg az új páncél meg nem szilárdul) a testük puha, védtelenek, emiatt elrejtőznek.

Szaporodásuk belső megtermékenyítéssel zajlik, petéiket a toron lévő költőkosárban, vagy az erre a célra módosult potrohlábakon hordozzák.

Fejlődésük jellegzetes lárvaalakokon keresztül történik:

Legtöbb fajuk helyváltoztatásra képes (mászás, úszás), de akadnak köztük helytülö életmódú fajok is (pl. tengeri makkok, kacsakagylók), melyek szűrögető életmódot folytatnak.

Tartalomjegyzék:

9. Mohaállatok

Apró termetű, főként tengerekben élő, telepeket alkotó állatok (1 cm2-n akár 4-500 egyed is lehet). Az egyedek váza (tokocska) szarunemü, meszes, vagy kocsonyás lehet, melyben ülő állatka (polipocska) csupán tapogatókoszorúját nyújtja ki, és azzal szűrögeti planktoni táplálékát. A tokocska nyílását egy fedővel tudja elzárni. Az apró egyedek telepeket hoznak létre, mely (bár a csalánozókhoz semmi közük) korallokhoz hasonló, A telep színét (általában vörös, sárga, narancssárga) az élő egyedek okozzák, emiatt az elpusztult telep kifehéredik.

Néhány tengeri fajuknál a telepen belül egyes egyedek specializálódnak és csak táplálékszerzési, vagy védekezési funkciót látnak el.

Tartalomjegyzék:

10. Zsákállatok

Nevüket, a testüket kívülről borító zsák alakú képződményről kapták. A gerinchúrosok közé tartoznak, mivel fejlődésük során legalább a lárvakorban (egyes csoportjuknál kifejlett állapotban is) megjelenik a gerinchúr. Bélcsatornájuk eleje kosárszerűen kitágult és falát nyílások törik át, a táplálék kiszűrésében és a légzésben is fontos szerepet ellátva.

Három csoportjukat különítjük el:

1. faros zsákállatok:

apró, pár cm nagyságú, szabadon úszó állatok, melyeknél a gerinchúr egész életükben megmarad. Az állat méretéhez képest nagy házban ülnek, melyet a szűrőkészülék eltömődése esetén elhagynak, és helyette újat hoznak létre. Óriási tömegekben jelenhetnek meg, a sziláscetek táplálkozásában fontos szerepet látnak el.

2.Tengeri zsákállatok (aszcídiák):

általában helytülö életmódúak, de szabadon lebegő fajaik is léteznek. Magányos és telepeket alkotó fajok is tartoznak ide, melyek nyéllel, vagy anélkül rögzülhetnek a szilárd aljzathoz.

3. Szalpák: üvegszerűen áttetsző testű, szabadon lebegő fajok, melyeknél nemzedékváltakozás figyelhető meg. A nagyobb, magányos dajka alak ivartalanul (bimbózással) hozza létre a kisebb egyedekből álló láncformát, mely tagjai ivarsejteket termelnek és azok egyesüléséből keletkező planktoni lárva magányos dajka egyeddé, fejlődik. Elsősorban melegebb tengerekben fordulnak elő.

Tartalomjegyzék:

11. Tüskésbőrűek

Nevüket a hám alatt található, különféle alakú mészképzödményekböl álló belső, tüskéket hordozó vázukról kapták. Ezek a vázelemek mozdulatlanul (pl. tengeri sünök), vagy mozgathatóan (pl. tengeri csillagok, egyes tengeri sünök) illeszkedhetnek össze, esetleg szétszórtan helyezkedhetnek el (pl. tengeri uborkák többsége). A tüskésbőrűek csoportja különleges, mivel jó néhány vonatkozásban eltér minden más állattörzstől:

1. álsugaras szimmetria:

látszólag 5 szimmetriatengelyük van, (azaz első pillantásra 5 tengellyel lehet két, egymásnak tükörkép félre osztani a testüket), valójában csak 1 szimmetriatengelyük létezik, mivel a test felső részén található végbélnyílás és a madreporalemez (lásd vízedényrendszer) nem középen helyezkedik el. Az ötös szimmetria ellen szól még az is, hogy lárváik kétoldali szimmetriájúak.

2. vízedényrendszer:

a tüskék között elhelyezkedő, cérnavékonyságú, egymással összeköttetésben lévő ambulakrális lábacskák főleg a mozgás funkcióját látják el. A víz felvételére és leadására szolgáló lyukacsos (ún.) madreporalemez az állatok hátán található. Az ambulakrális lábacskák tövükön hólyagot, végükön tapadókorongot viselnek, a hólyagocska összehúzódásával a lábacskák kitüremkednek. A vízedényrendszer a mozgáson kívül a légzés funkcióját is ellátja.

3. lárvaalakjaik: speciális felépítésűek, és nem hasonlítanak semmilyen más élőlény lárvájára.

5 csoportjukat különböztetjük meg:

    1. tengeri liliomok
    2. tengeri uborkák
    3. tengeri sünök
    4. tengeri csillagok
    5. kígyókarú tengeri csillagok

nyeles tüskésbőrűek:

Tartalomjegyzék:

1. Tengeri liliomok:

Testüket kapaszkodó karokra, nyélre (ami lehet, hogy csak lárvakorukban van meg) és karokra tagoljuk. A karok, melyek száma az 5 többszöröse lehet mindkét oldalukon levélszerű függelékeket, viselnek. A karok között (felül) található szájnyílásba az ambulakrális barázdák szállítják a lábacskák által elfogott planktoni táplálékot. A tengeri liliomok általában mély tengeriek, és bizonyos zavaró hatásokra (akár hőmérséklet, vagy sókoncentráció változásra is) öncsonkítással válaszolnak. Kitűnő regenerációs képességgel bírnak, a ledobott karokat újra tudják növeszteni.

Tartalomjegyzék:

Nyeletlen tüskésbőrűek:

2. Tengeri uborkák:

Tömlő alakú testük hátoldalán 2, hadoldalán 3 sor ambulakrális lábacskát viselnek. Bőrükben a vázelemek általában szétszórtan helyezkednek el, de néhány fajuknak nagy lapokból álló összefüggő páncélja van. Végbélnyílásuknál a bélből ún. tüdőfa (vagy vízitüdö) alakult ki, mely a légzés funkcióját látja el, és amelyben parazita rákok és halak is élhetnek. Egyes fajaik védekezésképp belső részeiket speciális mirigyek ragacsos váladékával együtt kiöklendezik, melyeket jó regerációs képességükből adódóan újra tudnak növeszteni. Táplálkozásuk érdekes, ugyanis válogatás nélkül iszapot, homokot tömnek magukba, és a benne lévő szerves anyagokat fogyasztják.

Tartalomjegyzék:

3. Tengeri sünök:

Vázelemeik általában szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, kivéve a bőrsünöket, melyek képesek változtatni az alakjukat. Két nagy csoportjuk van:

A szabályos sünök hadoldalán 5 fogból álló rágókészülékükkel (ún. Arisztotelész lámpása) a sziklák felületéről rágcsálják le a moszatokból, apró állatokból álló táplálékukat. Tüskéik között számtalan fogócska helyezkedik el, melyek méregmirigyekkel állhatnak kapcsolatban, és a védekezésben, zsákmányszerzésben, valamint a test tisztogatásában játszanak szerepet. Végbélnyílásuk a test hátoldalán található. A szívsünök a homokszemcsék között keresgélik ambulakrális lábaikkal apró lényekből álló táplálékukat, végbélnyílásuk a test hátoldaláról lefelé tolódott.

Tartalomjegyzék:

4. Tengeri csillagok:

Testüket központi korongra és általában 5 karra lehet felosztani, de vannak 15–50 karszámú fajok is. Szájnyílásuk a hadoldalon, végbélnyílásuk (ha van) a hátoldalon található. A karok alsó részén ún. ambulakrális barázdában helyezkednek el a lábacskáik. Rágókészülékük nincs, de gyomruk kiölthető. Ragadozó életmódot folytatnak, főleg csigák, kagylók, más tüskésbőrűek, korallpolipocskák alkotják táplálékukat. A kisebb áldozatot egészben nyelik le, a nagyobbakra emésztőnedvet bocsátanak ki és csak a feloldott táplálékot, szívják fel. Regenerációs képességük nagy, elvesztett karjaikat pótolni tudják.

Tartalomjegyzék:

5. Kígyókarú tengeri csillagok:

Testük központi korongja (az előző csoporttól eltérően) jól elkülönül (általában 5, ritkán 6, 7 db) mozgékony karjuktól. Ambulakrális lábacskáik a karok alsó oldalán lévő barázda belsejében találhatók, tapadókorongot nem viselnek, de ragasztómiriggyel rendelkeznek. Rágókészülékük és végbélnyílásuk nincs. Apró planktoni lényekkel, szerves törmelékkel táplálkoznak (egyes fajaik a szarukorallokon élnek, és a korallpolipocskákat fogyasztják). Fénykerülők, így nappal sziklák alatt, üregekben tartózkodnak, és csak éjjel jönnek elő táplálkozni. Gyors mozgásuk alapján könnyű elkülöníteni őket a lassú tengeri csillagoktól.

Tartalomjegyzék:

12. Halak

A gerincesek közé tartozó, nektoni (szabadon úszó) élőlények, melyek két nagy csoportja a porcos halak és a csontoshalak. E két társaság közötti alapvető különbségeket legegyszerűbben az alábbi táblázat segítségével tekinthetjük át.

belső váz porcos, melybe mész rakódhat csontos kopoltyúk kopoltyúfedő nincs, szabad kopoltyúrések vannak, melyek száma általában 5 (ritkán 6 vagy 7) kopoltyúfedő van fecskendőlyuk (a fejtetőn található, légzést segítő nyílás) van nincs farokúszó heterocerk, azaz a felső rész nagyobb, mint az alsó homocerk, azaz mindkét rész egyformanagyságú pikkelyek fogakat viselő, apró pikkelyek (emiatt érdes tapintású a bőr) kör alakú, vagy fésűs pikkelyek orrnyílás, szájnyílás hadoldalon a test elülső, felső részén úszóhólyag nincs általában van szaporodás tokba zárt petesejttel, vagy elevenszülés útján ikrákkal, vagy elevenszüléssel.

A porcoshalak három nagy csoportja:

tömörfejűek: az előző két csoporttal ellentétben a felső állkapcsuk szilárdan nőtt a koponyához (pl. tengeri macska, más néven kiméra)

A csontoshalak csoportja rendkívül változatos, több mint száz különféle alakú és életmódú halcsaládot foglal magába, emiatt áttekintésükhöz szakkönyvekre van szükség. A trópusi korallszirtek színpompás halainak meghatározása nem egyszerű feladat, de sok lelkesedéssel és némi gyakorlattal el lehet igazodni közöttük.

Tartalomjegyzék:

13. Hüllők

Változó testhömérsékletü, pikkelyes vagy páncélos gerincesek, melyeket a következőképpen csoportosíthatjuk:

Közöttük a teknősök és a kígyók csoportjában találhatunk valódi tengeri lényeket, melyek egész életüket a tengerben töltik, és csupán szaporodás céljából mennek ki a szárazföldre (az elevenszülő tengeri kígyók még e célból sem hagyják el a tengert). A krokodilusok és a gyíkok között csupán 1-1 faj van, mely táplálékát rendszeresen a tengerből szerzi, de nem tekinthetjük őket tengeri lényeknek, mivel életük nagy részét a szárazföldön élik le.

Tartalomjegyzék:

1. Tengeri teknősök: méretük 50 cm és 2,5 m között változik. Hátpajzsuk és mellvértjük nem kapcsolódik szilárdan egymáshoz, emiatt a parton lévő nőstényeknek minden lélegzetvételnél fel kell emelkedniük. Végtagjaik úszólábakká alakultak át, és sem lábaikat, sem fejüket nem tudják a páncélba behúzni. Légköri levegőt lélegeznek, emiatt időnként a felszínre kell emelkedniük. Orrlyukaik kicsik és felfelé állnak. Állkapcsaik borotvaéles szaruszegéllyel vannak bevonva. Táplálékukat növények, szivacsok, medúzák, rákok, csigák, halak alkotják. Testfolyadékuk só koncentrációja alacsonyabb a környező tengervízénél, ezért a táplálékkal felvett sófelesleget a szemek mögött elhelyezkedő sómirigyeikkel távolítják el. Ez a könnyezés a tojásrakás céljából szárazföldre vonuló nőstényeknél figyelhető jól meg. Szaporodáskor évente egyszer-kétszer (fajtól függően) 80–200 db (ping-ponglabda méretű) tojást raknak le a homokba vájt 1 méter mélységet is elérő gödrökbe. Jelenleg 8 fajukat különítjük el, melyek mindegyike erősen veszélyeztetett a tojásrakó helyek zavarása és halászatuk (étkezési célra, dísztárgyak készítése) miatt.

Tartalomjegyzék:

2. Tengeri kígyók: általában 1 méternél nem nagyobb termetű, oldalról lapított úszófarokkal rendelkező fajok, melyek Ausztráliától – Japánig élnek. Légköri levegőt lélegeznek, de kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, ugyanis:

A fenti okokból kifolyólag akár 2 óráig is kibírják egy levegővel a víz alatt, és 100 m mélyre is képesek lemerülni.

Két nagy csoportjukat különítjük el:

Tartalomjegyzék:

3. Tengeri krokodil:

más néven bordáskrokodil, akár 8,5 m nagyságúra is megnőhet. Délkelet-Ázsiától az Indonéziai szigetvilágon keresztül Ausztráliáig fordul elő. Édesvízben, félsós vizekben és tengerekben is megtalálható.

Tartalomjegyzék:

4. Tengeri gyík:

1,5 m nagyságú, és a világon egy helyen, a Galapagos szigeteken él. Növényevő, moszatokból álló táplálékát a tengerből szerzi.

Tartalomjegyzék:

14. Emlősök

Olyan állandó testhömérsékletü gerinces állatok, melyek testét teljesen, vagy részben szőr fedi, és bőrükben lévő egyes mirigyek speciálisan az utódok táplálására szolgáló tejet választanak ki.

A tengeri életmódhoz három csoportjuk alkalmazkodott:

Tartalomjegyzék:

1. Fókalakúak:

egész testüket rövid, sima szőrökből álló prém borítja. Méretük 1–6,5 méter között változik. A bőrük alatt vastag szalonnaréteg található. Mellső és hátsó lábaikon az ujjak megnyúltak és közöttük úszóhártya alakult ki. Úszáskor csak hátsó úszólábaikat használják, a szárazföldön hátsó és mellső végtagjaik segítségével haladnak. Szaporodásuk és utódnevelésük a szárazföldön zajlik, a hosszú vemhességi idő miatt az utód fejletten születik, így a szoptatási idő rövid (ált. 1 hét). Ragadozó életmódúak, általában puhatestűeket, rákokat, halakat fogyasztanak. Prémjük miatti vadászatuk sok fajukat a kipusztulás szélére sodorta.

Tartalomjegyzék:

2. Szirének:

szőrt csupán az arctájékon viselő, cetekre emlékeztető, hengeres testalkatú, 2–3 méteresre megnövő állatok. Mellső végtagjaik könyökben mozgathatóak, hátsó végtagjaik elcsökevényesedtek, a farokból vízszintes farokúszó alakult ki. Tengerpartokon sekély vízben, folyamtorkolatokban, folyamokban élnek. Fogazatuk tökéletlen, mindkét állkapcsuk elöl éles szarulemezeket, visel, melyek a növényi táplálék letépésére szolgálnak. Szaglásuk jól fejlett. Bár bőrük alatt vastag szalonnaréteg található, csupán az egyenlít környékén, meleg vizekben fordulnak elő. A vizet még szaporodási célból sem hagyják el, csordákban és azon belül összetartó kis családokban élnek.

Két csoportjukat különböztetjük meg:

Tartalomjegyzék:

3. Cetek:

teljesen vízi életmódhoz alkalmazkodott, közepes vagy nagy testű emlősállatok, melyek mellső végtagjai (csak vállban mozgatható) uszonyokká alakultak. Hátsó végtagjaik elcsökevényesedtek, farkukból vízszintes farokúszó alakult ki, melyet csupán a gerincoszlop és a vastag erős bőr merevít. Szőrzetük néhány érzékszőrre redukálódott. Szaglásuk gyenge. Bőrük alatt vastag szalonnaréteget viselnek, így egyes fajaik a hideg sarki vizekben is előfordulnak.

Tartalomjegyzék:

Fogazatuk alapján két csoportba oszthatók:

· Fogascetek: sok, hegyes, hengeres foguk van, melyek ragadozó életmódjukra utalnak. Táplálékukat halak, kalmárok, a nagyobb ragadozó fajoknál fókák, cápák, kisebb delfinek alkotják. A fejtetőn 1 db légzőnyílás található.

Ide tartoznak:

    • csöröscetek
    • folyami delfinek
    • delfinfélék
    • fehérdelfinfélék
    • ámbráscetfélék

Tartalomjegyzék:

Sziláscetek: foguk nincs, de a felső állkapcsukról két sorban szaruszilák lógnak le, melyek segítségével szűrik ki planktoni táplálékukat. 2 db, a fejtetőn elhelyezkedő légzőnyílásuk van.

Ide tartoznak:

A cetek légköri levegővel lélegeznek, emiatt nyugodt körülmények között 1–2 percenként emelkednek a felszínre levegőt venni, a kifújt levegő meleg és páradús, emiatt tűnik úgy, mintha vizet fújnának ki. Az egyes fajokra jellemző a kifújás ritmusa és a kifújt párafelhő alakja is. Szájukon keresztül nem tudnak levegőt venni. Egyes fajaik nagyon mélyre tudnak lemerülni (pl. az ámbráscetek akár 2000 m mélyre is), ezekhez a hosszú időtartamú és mély merülésekhez különböző “trükkökkel” alkalmazkodtak:

A cetek fejlett társas életet élnek, a csoportokon belül a családok is összetartanak. Különböző füttyökkel, énekekkel bonyolult kommunikációra képesek. Sérült társaikat segítik a levegővételben, a felszínre emelkedésben.

Egyes fajaik több ezer km-es vándorutat tesznek meg szaporodási időszakban, ugyanis a megszületendő borjúnak nincs elég vastag szalonnarétege a sarki, táplálékdús, de hideg vizek elviseléséhez. Így a szülés és a szoptatás idejére melegebb, de táplálékban szegény vizekbe vonulnak, ahol a kifejlett egyedek nem táplálkoznak és a borjúk csak anyatejet, fogyasztanak. A borjúk megerősödése után visszatérnek a hideg, sarkközeli, táplálékban gazdag vizekbe.

Néhány fajukat jelenleg is vadásszák, ebben Japán, Norvégia és Oroszország játszik fő szerepet.

Németh Szabolcs

Ocean Diving Club
Hungary
Budapest 1026 Endrődi S u. 54/a
Mobil: 36-70-256-8604
email: oceandiving@freemail.hu
max: (5Mb)
http://ocean.fw.hu