LEVEGÖSZÁMÍTÁS

A levegö a víz felszíne alatt a búvárnak az életet jelenti. Ahhoz, hogy soha ne fogyjon el a búvár levegöje a víz alatt ezt meg kell tervezni. Rögtön ellentmondhat bárki, hiszen garancia nincs arra, hogy ne következzen be egy technikai probléma és a legprecízebb és körültekintöbb tervezés ellenére is kialakulhat a levegöhiány. A késöbbiekben ismertetni fogom, hogy egy helyes levegötervezés megoldást ad erre a nem kívánatos vészhelyzetre is: a merülöpár levegöjének segítségével a biztonságos felszínre jutás biztosítható. Úgy gondolom, hogy ez a búvárok életbiztonságát szolgáló téma megérdemli, hogy búvárszezon kezdetekor az elsö oldalon kapjon helyet.

 

A merülés alkalmával nagyon fontos, hogy mindig tudjuk, mennyi levegö áll még a rendelkezésünkre. Ezt az információt a minden búvároktatási rendszerben kötelezö búvármüszer, a palacknyomás jelzö müszer biztosítja számunkra a merülés során. A búvár akkor jár el helyesen, ha müszerét 2–3 percenként megnézi, s 4–5 percenként a merülöpárjának a müszerével összehasonlítja. Így folyamatosan figyelemmel kísérheti a búvár, illetve a merülöpár a levegö készletet, továbbá azt, hogy a merülési tervnek megfelelö-e a levegö felhasználása, felhasználásuk. A folyamatos információ azonban önmagában nem elégséges, mivel a merülés során folyamatosan bizonytalanok lehetünk abban, hogy vajon meddig lesz elég a levegönk, s ezáltal számos problémát vet fel.

Elöször is a folyamatos bizonytalanság elvonja a figyelmet a merülés igazi céljától, az ismeretlen világ megcsodálásától, megismerésétöl, s egyre inkább csak a levegökészletével foglalkozik a búvár. A probléma súlya miatt eluralkodhat a búváron a stressz, mely elöbb megkeresi a pánik veszélyes kapujának kilincsét, esetleg ki is nyitja azt, de lehet hogy be is lép a búvár az ajtón...

 

Elöfordulhat az is, hogy terv és információ hiányában elfogy a búvárnak a levegöje, s kockázatos vészfelúszást kell végrehajtani, s így a tervezett biztonsági megállót, esetleg a kötelezö dekompressziót nem tudja végrehajtani…
Problémát jelenthet az is, ha nem az elöírt mennyiségü tartaléklevegövel ér vissza a merülö, mivel vannak olyan búvárbázisok, ahol ezért pénzbüntetést szabnak ki, söt akár ki is tiltják a további merülésböl…
S végezetül szólni kell arról is, hogy tragikus következménye lehet annak, ha egy vészhelyzetben nem tud segíteni magán, búvártársán a búvár, mert vészhelyzetre már nem maradt tartaléklevegöje.
Komoly müszaki problémát okozhat a víz alatt teljesen kiürült palack, mert reális müszaki lehetöség van arra, hogy abba víz – akár több liter – kerül be a légzöautomatán keresztül.

 

Végezetül megemlítem, hogy a levegökijelzös (levegöintegrált) búvárkomputerek sem helyettesítik a levegöszámítást, mivel bármennyire is intelligens müszerek, csak azt az információt tudják a búvár számára biztosítani, hogy adott pillanatban, az adott mélységben, azonos levegöfogyasztást feltételezve, még mennyi idöre elég a levegö készlet, figyelembe véve a korábban beállított tartalékot. Csekély vigasz, hogy az ilyen komputerek vészjelzést adnak, ha tartalékhoz közel kerül a búvár, mely jó figyelemfelkeltö és egy fontos információ, de ebböl nem lehet lélegezni…
Lehetne még néhány példát felsorolni, de úgy gondolom, ennyi is elég bizonyításként, hogy a levegötervezés egy fontos, életbiztonságot szolgáló merüléstervezési elem.

Tekintsük át a levegötervezés egyes lépéseit!

Az elsö feladat a merüléshez rendelkezésre álló levegömennyiség meghatározása

A második lépés a merülés levegöszükségletének meghatározása a merülés adatainak és jellegének ismeretében.

A harmadik feladat a rendelkezésre álló levegökészlet és a merülés levegö szükségletének összehasonlítása. Ez lényegében az ellenörzés – és szerény véleményem szerint a legfontosabb része a levegötervezésnek, – mely alkalommal, ha a rendelkezésre álló levegö kevesebb, mint a merüléshez szükséges mennyiség, úgy valamelyik meghatározó elemet (levegökészletet megnövelni, vagy a merülés jellemzö adatait) módosítani kell.
Mielött a három elemet részletesen megvizsgálnánk szólni kell egy nagyon leegyszerüsített módszerröl, amit egyes búvároktatási rendszerek javasolnak, tanítanak a kezdö búvároknak. Ez a módszer leegyszerüsítve és föleg általánosítva a következö:

 

„Indulj 200 bar nyomású palackkal. Figyeld a palacknyomás jelzödet! 100 bar-nál fordulj vissza! 50 bárral érj vissza a merülés indulóhelyére! 40 bár nyomású palackkal gyere a felszínre! “
Amennyiben végiggondoljuk ez is egy megoldás, és ez a módszer is tervezést jelent. Tervezés, mert számba kell venni a rendelkezésre álló palackokat, azok ürtartalmát, mely alapján a szük keresztmetszet elvének érvényesítésével kialakítható az a személy, vagy személyek, akik vélelmezhetöen elöször fogják elérni a visszafordulást jelentö 100 bar-t. Figyelembe kell venni a merülés sarkalatos adatait: különösen a merülés mélységét és az adott mélységhez tartozó no-dekompressziós idöhatárokat. Ezek a feladatok elvégzése után kialakul a „számok, számítások nélkül” végrehajtott levegötervezés.

 

A módszer elönye, hogy látszólag nagyon egyszerü és bizonyos, nagyon szervezett körülmények között egy müködö és biztonságos megoldás.
A módszernek azonban számos gyenge pontja is van, föleg, olyankor, ha kis búvártapasztalattal rendelkezö személyek, változó mélységü vízben, különféle ürtartalmú palackkal hajtják végre.
A módszer fegyelmezett merülést feltételez, szorosan és jól együttmüködö merülö párokat, illetve csoportot. Minden feltétel teljesülése esetén is a leggyengébb pontja ennek a módszernek, hogy nem lehet pontosan megmondani mikorra érnek vissza a búvárok. Véleményem szerint ez a parti (felszíni) ügyelettel megbízott személy(ek)nek komoly gondot jelenthet, mivel nagyon tág azaz idöhatár, amikor még nem kell „aggódni” a merülökért és amikor már vélelmezni lehet azt, hogy valami probléma miatt nem értek vissza és meg kell kezdeni a hiányzók keresését. (Természetesen itt is lehet egy maximum idöt megadni a merülésre, de akkor értelmetlen a visszafordulás nyomásának meghatározása.) Nézzük meg egy konkrét példán keresztül állításomat: amennyiben a merülöcsoport 12 literes, 200 barra töltött palackokkal merül, nem mélyebbre, mint 18 méter. Abban az esetben, ha a búvárok 5 méteres mélységben maradnak végig, akkor 60 perc múlva, ha 1o méteres mélységben maradnak végig, akkor 40 perc múlva, amennyiben kihasználják a maximális 18 méteres lehetöségét akkor 30 perc múlva érkeznek vissza. (A perc adatok kerekítettek, és az egyszerüség kedvéért feltételezzük, hogy 50 bar nyomású tartalék levegöt hoz mindenki vissza.)
Térjünk vissza a számítás alapján történö levegötervezéshez. Elöször a sürítettlevegövel, nyílt vízi merüléseknél (A Magyar Búvár Szövetség Merülési Szabályzata értelmében nyílt vízröl akkor beszélünk, ha a gyors, függöleges, egyenes vonalú felszínre emelkedésben nem vagyunk akadályozva) alkalmazott módszert tekintsük át.

 

A merüléshez rendelkezésre álló levegö mennyisége

A merüléshez rendelkezésre álló levegö mennyiségét úgy határozzuk meg, hogy a palack ürtartalmát (l) megszorozzuk a palackban lévö levegö nyomásával (bar). Abban az esetben, ha több palackkal hajtjuk végre a merülést, úgy külön – külön el kell végezni a számítást és azok összege adja a rendelkezésre álló levegö mennyiségét. (Elképzelhetö, hogy palackjaink különféle ürtartalmúak és különbözö a bennük lévö levegö nyomása.) Fontos felfrissíteni azt az általános érvényü szabályt, hogy a búvár a merülés teljes levegöszükségletét magával kell hogy vigye, tehát nem számíthatjuk saját levegönkhöz sem társunk „felesleges” levegöjét, sem pedig a dekopalack levegökészletét. Az MBSZ Merülési Szabályzata a különbözö mélységtartományokban végrehajtott merülések esetében kötelezöen elöírja – a merülés biztonsága érdekében – azt a minimális levegö mennyiséget, mellyel merülés végrehajtható. Ezek a mennyiségek az alábbiak:

Mélység tartomány

Kötelezöen elöírt levegömennyiség

0–10 m: merülés

kismélységben

Legalább 750 normál liter

10–30 m:

mélymerülés

Legalább 2000 normál liter

30–50 m: extramélymerülés

Legyen elégséges a tervezett merüléshez szükséges számított mennyiséggel + 450 l tartalék

 

A merülés teljes levegöszükséglete

A merülés teljes levegöszükségletének meghatározása összetett feladat. Mielött azonban rátérnénk a számítás menetére egy alapelvet kell rögzítenünk. Nevezetesen meg kell határoznunk a felszíni levegöfogyasztás nagyságát. A sportbúvárok kedvtelési célú merüléseinek végrehajtásakor az elmúlt évtizedben búvár számítások elvégzéséhez a 20 liter/perc felszíni levegöfogyasztást javasolja a szakirodalom. (A korábbi hazai és nemzetközi szakirodalomban pl.: Ugrai: Búvárismeretek; Basta – Miller – Chambre: Békaemberek; A búvár; stb.) ennél magasabb értékek – pl. 30 l/p – is megtalálható, azonban ne feledjük ezekben a müvekben a kedvtelési célú és ipari célú merülések nem különültek el. Magyarázható továbbá a magasabb értékek az akkor alkalmazott más búvár felszerelések és búvár technika miatti nagyobb levegö felhasználással is.)
Ezen a helyen kell még rögzíteni még egy igen fontos, és félreértésre okot adó kérdést. Ez pedig a búvár egyéni levegöfogyasztásához kapcsolódik. Ez az érték minden búvár számára egy sokatmondó és fontos szám (lehet). Az egyéni levegöfogyasztás egy-egy merülés alkalmával jelentösen változhat a merülés körülményei, az alkalmazott felszerelés és a búvár pillanatnyi pszichikai és fizikai állapota szerint. Az egyéni levegöfogyasztás vizsgálata egy merülés kiértékelése alkalmával egy fontos adat, azonban a merülés levegötervezésekor használata kockázatos, pontosabban veszélyes (életveszélyes) és tilos! Az egyéni levegöfogyasztás kapcsán jegyzem meg, hogy az általában alacsonyabb, mint a tervezés során használt 20 l/p felszíni levegöfogyasztás. Amennyiben a búvár egyéni levegöfogyasztása e megállapításnak megfelel, úgy merülése biztonságát növeli a „tartalék”. Amennyiben a búvár egyéni levegöfogyasztása meghaladja a jelzett értéket – szigorú kivételtöl eltekintve – nem tökéletes a légzéstechnikája. Amennyiben önmagától nem tud ezen változtatni, javaslom, forduljon búvároktatójához, akivel közösen ki tudják alakítani az adott személy légzéstechnikáját javító módszert. Természetesen ezek a számok és az értékelés gyakorlott búvárokra, és több tucat merülés átlagolt értékére vonatkoznak.
Az általános „szabályok” után vizsgáljuk meg, hogy milyen elemekböl tevödik össze a merülés teljes levegöszükséglete. Három fö részt határolhatunk el, melyböl kettö minden esetben kell, hogy szerepeljen a számításunk között:
1.      1.      A merülés levegöszükséglete.
2.      2.      A tartaléklevegö.
3.      3.      A dekompressziós merüléseknél az egyes dekompressziós szintekhez tartozó levegöszükséglet.
 
Tekintsük át a három összetevöt:
A merülés levegöszükséglete

Fogalmi meghatározással (megállapodással) kell kezdenünk a magyarázatot. A merülés levegöszükségletét úgy számoljuk ki, mintha a merülés megkezdésétöl a felszínre, illetve a legalsó dekompressziós szintre történö visszaérkezésig a teljes idöt a merülés tervezett legnagyobb mélységében töltöttük volna. Nyilvánvaló, hogy ezzel a felfelé kerekítéssel vélelmezhetöen a valóságosnál több levegöszükségletet határozunk meg, azonban ez csak a merülés biztonságát növeli. Ez a tartalék egyenlíti ki azoknak a merülési részidöszakoknak a többletfogyasztását, amikor a búvár átmeneti erökifejtés (pl. áramlással szemben történö úszás), fázás, vagy izgalom következtében 20 l/perc felszíni levegöfogyasztásnál többet használ. De ez a tartalék fedezi a búvár kiegyensúlyozására a mellényébe fújt levegö mennyiségét is. (Igaz, hogy ez a levegö mennyiség viszonylag alacsony, ha a búvár kisúlyozása ideális és megfelelö a merülési profilja.)

Lássuk tehát a számítás konkrét módszerét:
A merülés levegöszükséglete

        Merülési mélység (m)

(1 + –––––––––––––––––-–) x 20 l/perc x merülési idö = merülés levegöszükséglete
                      10

A tartaléklevegö mennyisége

A tartaléklevegö mennyiségének képzésére különféle eljárás létezik. Külföldi búvárbázisokon általában a palacknyomásában adják meg a vészhelyzetet leszámítva kötelezöen visszahozandó tartaléklevegö mennyiségét, mely általában 30 –50 bár között mozog. Az MBSZ Merülési Szabályzata a magyar búvárok merülési szokásait figyelembevevö, betartható, de a biztonságot elégségesen szolgáló, a mélység függvényében változó, literben meghatározott tartalékot ír elö az alábbiak szerint:

Mélység tartomány

Tartaléklevegö mennyisége (l)

0–10 m: merülés kismélységben

150 liter

10–30 m: mélymerülés

300 liter

30–50 m extramélymerülés

450 liter

A tartaléklevegö képzésénél mindig úgy kell eljárni, hogy az adott helyi szabályt úgy alkalmazzuk, hogy az a biztonságunkat ne veszélyeztesse. Ezek szerint az ésszerüségi határokon belül a tartalék levegö mennyiségét mindig megnövelhetjük.

A dekompresszió levegö szükséglete

A merülés tervezése alkalmával akkor járunk el helyesen, ha a terv készítés alkalmával a kezünkben van a dekompressziós táblázatunk és elgondolásaink realitását rögtön ellenörizzük a tábla által megengedett értékekkel történö összehasonlítással. Több oktatási rendszer tiltja kedvtelési célú sportbúvároknak a dekompressziós merülések végrehajtását. (Természetesen ilyenkor is a táblázat alapján kell a tervezett merülési adatokat ellenörizni.) A dekompresszió nélküli merüléseket végrehajtóknak természetesen a levegötervezés ezen szakaszában nincs tennivalójuk.
A CMAS rendszer megengedi a dekompressziós merüléseket, ezért a deko megállók levegöszükségletét a merülés levegötervezése alkalmával ezt külön meg kell tervezni. A megállók levegöszükségletét szintenként, külön–külön kell meghatározni az 1. pontban, a merülés levegöszükséglete c. részben alkalmazott képlet segítségével. Az alábbi táblázat segítséget nyújt a számítás elvégzéséhez:
2,5 bar x 20 l/perc x ……… perc = ………… l
2,2 bar x 20 l/perc x ……… perc = ………… l
1,9 bar x 20 l/perc x ……… perc = ………… l
1,6 bar x 20 l/perc x ……… perc = ………… l
1,3 bar x 20 l/perc x ……… perc = ………… l
Összesen (l):                               ……….… l
Az elözöekben megismerkedtünk a merüléshez rendelkezésre álló levegö meghatározásával és a merülés teljes levegöszükségletének – ne feledjük, hogy itt számításba kell venni a tartaléklevegö mennyiségét és a dekompresszió levegöszükségletét is – kiszámítási módszerével.
Nagyon fontos, hogy amennyiben a számításokat elvégeztük, a merüléshez rendelkezésre álló levegömennyiségét és a merüléshez szükséges összes levegöszükségletet, mennyiségeit összehasonlítsuk! Amennyiben a rendelkezésünkre álló levegö számított értékét a merülés teljes levegöszükséglete meghaladja, akkor a merülés nem hajtható végre, mivel már induláskor magunk, és merülötársaink biztonságát veszélyeztetjük. Ilyen esetben a megoldás – a korábbiakban már utaltam rá – az, hogy vagy a merülési mélységet és/vagy a merülés idötartamát csökkentjük (általában ez a megoldás kínálkozik a sportbúvárkodásban), vagy pedig a rendelkezésre álló levegö mennyiségét megnöveljük, úgy, hogy nagyobb ürtartalmú palackot használunk a merüléshez.
Még egy gondolat a merüléshez rendelkezésre álló levegökészlet meghatározásához. Biztonságosan akkor járunk el, ha a merülés elött közvetlenül ellenörizzük le a palackok nyomását, figyelve arra, hogy azok esetleg nem melegedtek-e fel a szállítás, tárolás (???) alkalmával. (A felmelegedés származhat a töltési folyamatból is.) Igen fontos e kérdésre figyelmet fordítani, mivel a felmelegedett palackok – ld. Gay Lussac törvénye – a merülés megkezdésekor a víz hömérsékletére visszahülnek, mely akár 10–30 bar nyomás csökkenést is jelenthet. Megkockáztatom, hogy a biztonságunk érdekében a palack üzemi nyomásánál magasabb nyomással soha ne számoljunk, még akkor sem, ha ennél magasabb értéket mutat is a palackbemérö manométer. (Természetesen az ilyen helyzetet egy müszakilag helytelen és szabálytalan gyakorlat eredményezhet csak, amivel gondolom soha nem találkozunk…???!!!)
Szólni kell meg a dekompresszió levegöszükségletének megállapításáról is. A hazai gyakorlatban általában a DECO’92 táblázatot alkalmazzák a dekompressziós merüléseknél a búvárok. E táblázat készítöje, Dr. Max Hahn professzor a kezelési utasításban a dekompresszió végrehajtásához néhány magyarázatot is füz.
Amennyiben a merülés alkalmával rövidebb ideig jelentös erökifejtést hajt végre a búvár (pl. áramlással szemben úszik), vagy idöszakosan hideg vízben hajtja végre a merülést, a biztonságunk érdekében a egy fokozattal nagyobb idöérték dekompressziós megállóit kell figyelembe venni, mind a merülés tervezés, mind a végrehajtása alkalmával. Amennyiben a jelentösebb erökifejtés, vagy a hideg víz a merülés teljes (közel teljes) idötartama során jelentkezik, úgy a dekompressziós értéket úgy kell meghatározni, mintha 50 %-kal több lenne a fenékidönk.
A merülés levegöszükségletének kiszámításával kapcsolatban felvetödhet az a kérdés, hogy a lemerülés, és felszínre emelkedés levegöszükségletét nem kell-e külön meghatározni, hiszen nem a tervezett merülés legnagyobb mélységében hajtjuk végre. Ezáltal nyilvánvaló, hogy nem is kell hozzá annyi levegö, mintha a legnagyobb mélységben lennénk. A kérdés feltevése logikailag helyes, és elméletben igaz is. A gyakorlatban az ilyen módon történö számítás végrehajtásra azonban nincs szükség. Nincs szükség, egyszer azért, mert lényegesen bonyolultabbá tenné a számítást. Gondoljuk végig, ha a minél nagyobb pontosságra törekednénk, például egy 30 méteres merülésnél, akkor külön – külön kiszámíthatnánk a 0–10 méter, a 11–20 méter, a 21–30 méter közötti szintek átlaga alapján a lemerülés levegöszükségletét, majd hasonlóan a felszínre emelkedését. S ha jobban belegondolunk nem értünk el ezzel semmit, mivel egy kis „megtakarítás” érdekében számos átlagolást, osztást, szorzást végeznénk, ezáltal megnövelve a számítási hibák lehetöségét, meghosszabbítva a merüléstervezés idejét. S ami a legfontosabb a „megtakarítással” csökkentenénk a merülés biztonságát, mivel ez a „megtakarított” levegö mennyiség az általam bemutatott tervezési rendszerben egy „beépített”, és felhasználható tartalékot képzett. A kedvtelési célú sportbúvár nyílt vízi merüléseknél soha ne alkalmazzuk ezt a látszólag „pontosabb” eredményt adó módszert.
A merülés biztonságának növelése érdekében egyes búvárok önmentö készülékeket is használnak. Ezek közül legismertebbek a Spere Air és a MAS rendszer (Micra Air System). A légzöautomatával felszerelt mini palackok arra alkalmasak, hogy egy nyílt vízi merülés alkalmával 10–40 méter mélységböl takarékos légzéssel a felszínre jussunk. Az önmentö készülékek nagymértékben növelik a búvár biztonságát, azonban levegökészletüket a merülés levegöszükségletének számítása során nem szabad figyelembe venni, mivel használatukra csak vészhelyzetben kerül sor.

 

Más a helyzet az önálló légzöautomatával felszerelt ún. póni palackok (melyek 2–7 liter közti ürtartalmúak) esetében. Ezek levegökészletét minden esetben számításba vehetjük a merülés levegöszükségletének meghatározásakor.

Fentiekböl logikusan következik, hogy abban az esetben, ha a merüléshez több palackot használunk (esetleg ezek eltérö ürtartalmúak, és/vagy nyomásúak) az azokban lévö levegö mennyiséget számításba vehetjük a merülés levegöszükségletének meghatározásakor. (Természetesen ha a palackok ürtartalma és/vagy nyomása eltérö, a számítást palackokként külön – külön kell elvégeznünk.)

 

A merüléshez rendelkezésre álló levegökészlet speciális (legalább is a kedvtelési célú sportbúvár gyakorlatban speciálisnak tekinthetö) eseteinek áttekintése után ismerkedjünk meg a zárttéri merüléshez szükséges levegömennyiségének meghatározásának alapesetével. (A Magyar Búvár Szövetség Merülési Szabályzata értelmében zárttéri merülésröl akkor beszélünk, ha függöleges, egyenes vonalú gyors felemelkedésben akadályoztatva vagyunk. Zárttéri merülés történhet természetes térben, ilyenek a jég alatti és a barlangi merülések. A merülés történhet mesterséges térben is – ún. mérnöki létesítményekben – például roncsban, építményekben, ipari létesítményekben.)

Hangsúlyozom, hogy a zárttéri merülések szinte mindegyike más és más a különbözö körülmények miatt, tehát a továbbiakban a legáltalánosabb alaphelyzetet mutatom be. A számítást lényegében ugyanúgy kell elvégezni, mint a nyílt vízi merüléseknél, tehát a továbbiakban sorra vesszük a számításhoz használt egyes elemeket: a mélységet, az idötartamot, a felszíni levegöfogyasztást és a tartalék levegö mennyiségét.

 

A számítás során figyelembe vett mélység – dekompresszió nélküli merülés alkalmával. A zárttéri merülés levegöszükségletének kiszámításakor a mélységet úgy kell figyelembe vennünk, mintha a merülés teljes idötartama alatt a merülés során tervezett maximális mélységben lennénk.

A számítás során figyelembe vett merülési idö – dekompresszió nélküli merülés alkalmával. A zárttéri merülés levegöszükségletének kiszámításakor, dekompresszió nélküli merülés alkalmával a merülés megkezdésétöl a merülés befejezéséig tartó teljes idötartamot kell figyelembe venni.

A számítás során figyelembe vett felszíni levegöfogyasztás. A felszíni levegöfogyasztásra mindig a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott 20 liter/perc értéket alkalmazzuk.

A számítás során figyelembe vett tartaléklevegö mennyisége. A beúszáshoz és visszatéréshez szükséges teljes levegömennyiség (dekompresszió nélküli merülés esetében) felét tervezzük minden esetben tartaléklevegönek. Így teszünk eleget az ún. „harmad szabály” elöírásának. E szabály értelmében a levegökészletünk 1/3-át a beúszásra, 1/3-át a kijövetelre használjuk és biztonsági tartalékként 1/3 áll rendelkezésükre. Megjegyzésre érdemes, hogy egyes barlangi búvárok a harmad szabály helyett az ún. „feles szabályt” alkalmazzák. Ebben az esetben biztonsági tartalékként annyi levegöt vesznek számításba és visznek magukkal, mint a merülés végrehajtásához – beúszáshoz és kijövetelhez – szükséges összes levegö mennyisége.

A zárttérben végrehajtott dekompressziós merülések alkalmával a dekompresszió levegöszükségletét a nyílt vízi merülések során ismertetettekkel hasonlóan (az egyes zsilipelési szintekként kiszámított levegöszükségletek összege) kell meghatározni.

 

Korábban áttekintettük a merülés levegötervezésének és számításának alapelveit.
A helyes tervezés és a pontos számítások a merülés, a búvár biztonságát nagymértékben megnövelik. Nagyon fontos kérdés azonban, hogy a merülés alkalmával a levegö felhasználása a tervnek megfelelöen történjen.
A nyílt vízi, dekompresszió nélküli merüléseknél, amikor a merülés célja egy terület megtekintése viszonylag egyszerü a helyzetünk. Egy fontos szabály betartása mellett – ebböl a szempontból – biztonságosan merülhetünk: a búvár 3–4 percenként ellenörizze levegökészletét és 4–5 percenként hasonlítsa össze a levegöfogyasztását merülöpárjával.
A nyílt vízi, dekompressziós merülések alkalmával hasonlóan kell eljárni, azonban – véleményem szerint – nagyon fontos, hogy a merülés tervét a búvár ne csak az emlékezetébe rögzítve „vigye” magával, hanem írótáblájára is jegyezze fel, és a merülöpár feljegyzéseit is idöröl idöre hasonlítsa össze. A merülés terv sarkalatos adatai a különféle mélységekben eltölteni tervezett idö, valamint az ahhoz tartozó levegömennyiségek. Különösen fontosnak tartom ezt azoknál a merüléseknél, ahol többszintes dekompressziót kell végrehajtani. Bárki bízhat a memóriájába, s tarthatja feleslegesnek az írásba foglalt merülési tervet, azonban a felszínen nem mérhetö fel, hogy a mélységben a nitrogén milyen tudatromlást idéz elö. Nyilvánvaló, hogy egy pontos és jó tervezés biztonságot és magabiztosságot ad a levegökészlet vonatkozásában. Azonban a merülés során nem várt események következhetnek be, mely megváltoztathatja a búvár levegö felhasználását. Pont ezért az egész merülés során csak egy „úgy gondolom, hogy elég lesz a levegöm” gondolatra támaszkodhat a búvár. Azt a megnyugtató gondolat, hogy „tudom, hogy a terv szerint hajtom végre a merülést és elég lesz a levegöm” ilyen esetekben nem adhat magabiztosságot a merülönek. S amikorra kiderül, hogy a levegökészlet felhasználása nem a terv szerint történt, lehet, hogy visszafordíthatatlanná válik a helyzet. Merülés közben idöröl – idöre, fejben kiszámítani a levegökészletet, illetve a merülés további részéhez szükséges levegö mennyiségét – véleményem szerint – meglehetösen kilátástalan dolog, így marad a „vakrepülés”, s vagy elég lesz, vagy nem…
A zárttéri merüléseknél egy elterjedt gyakorlat, hogy a levegökészletünket egymástól fizikailag teljesen elkülönült nyomástartó edényekben visszük magunkkal, pl. iker légzökészüléket használunk. Amennyiben ilyen technikai megoldást alkalmazunk, azt, hogy a merülés melyik idöszakában honnan használjuk a levegönket, pontosan meg kell terveznünk még a felszínen a merülési terv készítése során. A zárttéri merüléseknél az un. „feles szabály”, vagy „harmad szabály” (ezek a tervezési módszerek korábban ismertetésre kerültek) csak akkor tartható be, ha merülés minden idöpillanatában mindkét palackunkban rendelkezésre áll a tartalék levegö teljes mennyisége. Ez csak úgy biztosítható, ha bizonyos, elözetesen megtervezett idöpontban palackot (légzöautomatát) váltunk. Talán az elözö mondatok kissé elvontnak tünhetnek, pont ezért egy példán keresztül megpróbálom szemléletesebbé tenni fejtegetésemet. A két azonos levegökészlettel (A és B palack) rendelkezö palackú búvár megkezdi a „harmad szabály” alkalmazásával tervezett merülését. Induláskor az „A” palackot használja. A terv szerint az „A” palack levegöje a beúszásra elégséges. Ezt a palackot tovább használva a búvár megkezdheti a kijövetelt és amennyiben minden a terv szerint alakul(t) a visszaút felénél kell a „B” palackra átváltani. Abban az esetben azonban, ha a palackváltás alkalmával, vagy utána kiderül, hogy a „B” rendszer üzemképtelen, úgy a búvár teljesen levegö nélkül marad. Pont ezért a helyesen a levegö felhasználását az alábbiak szerint kell végrehajtani: Indulás: „A” palack, levegö felhasználás: 1/6-od rész. Váltás a „B” palackra, levegö felhasználás: 1/6-od rész. Búvár helyzete: tervezett végponton. Búvár visszaindul: Váltás az „A” palackra, levegö felhasználás 1/6-od rész. Váltás a „B” palackra, levegö felhasználás 1/6-od rész. Búvár helyzete: visszaért az indulópontra, pontosabban a felszínre. A maradék levegö mindkét palackban 1/6-od–1/6-od, tehát a „harmad szabály” teljesült. A levezetésböl az is látható, hogy a búvár a merülés minden pillanatában rendelkezett a teljes levegökészletének 1/3-adával, mely az ön-, vagy társmentés célját szolgálja.

 

A merülés levegö tervezésének, számításának és felhasználásának általános kérdéseinek a végére értünk. Végezetül, – mint már az anyag során többször – hangsúlyozni kívánom, hogy ennek, a merülés biztonságát, a búvár életbiztonságát alapvetöen meghatározó, igen összetett és bonyolult kérdéskörnek csak az alapelveit próbáltam meg összefoglalni.

Jó levegötervezést és számítást kívánok!
Kollár K. Attila
* A levegö a Földet körülvevö, nitrogén és oxigén keverékéböl álló színtelen, szagtalan gáznemü anyag. A levegö 21 tf% oxigént, 78 tf% nitrogént, 1 tf% argont és nyomokban ritka nemesgázokat – neon, kripton, xenon, hélium – tartalmaz. Az átlagos levegöben különbözö mértékü szennyezések találhatók: vízgöz, szén-dioxid, lebegö ásványi és szerves – mikrobák – porszemcsék sokasága. A levegöt nagy vastagságban a gázmolekulák fénytörö képessége miatt kéknek érzékeljük. A nyomást, amit az atmoszférában kialakít, légnyomásnak nevezzük. Ezen a nyomáson és 0 oC-on egy liter levegö súlya 1,293 g. Magyar Larousse enciklopédia.

 

Állandó térfogat mellett a nyomás 1 oC hömérséklet emelkedéskor 1/273 –ad résszel nö.

a 14 oC hömérsékletnél alacsonyabbat tekinti hideg víznek

Ocean Diving Club
Hungary
Budapest 1026 Endrődi S u. 54/a
Mobil: 36-70-256-8604
email: oceandiving@freemail.hu
max: (5Mb)
http://ocean.fw.hu